Kezdésképpen arra gondoltam, elmesélem, miről is szól majd ez a blog.

Közepesen régen, fiatal újságíróként vígan éltem, a hónapok egyfajta rendszerben suhantak egymás után. A rendszer két hét dőzsölést követő két hét éhezésből állt. Fiatal újságíróként sokkal könnyebb egyébként éhezni, mint mondjuk fiatal villanyszerelőként, ugyanis a kezdőket állandóan elküldik mindenhova, így még a rossz napokon is ettem legalább egyszer, igaz, néha csak pogácsát, de az ember ne legyen válogatós, ha nincs pénze kajára.

A pasimmal voltunk egy fájdalmasan unalmas karácsonyi partin - gondolom a második két hét lehetett - én a gyönyörű, de botrányosan kényelmetlen tűsarkúmban, ami a fájdalomért volt felelős. Egymás mellé sodródtunk egy fiatal párral. A lány japán volt, a fiú magyar, kicsit dumáltunk, aztán megléptünk, hogy külön folytassuk a bulit.

Hamar barátok lettünk, ez a momentum jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy még mindig élek, ugyanis a lányról, aki végzettségét tekintve csellóművész volt, kiderült, hogy remekül főz. Ráadásul emberbaráti hajlamai is voltak, így innentől kezdve rendszeresen megetetett. Csodálatos háztartást vitt, mindig volt náluk kaja.

Én akkoriban nagyjából az automatás kávé, házhozszállítós pizza, sajttájos pogácsa menün éltem. Sokat jártam Makiékhoz, ő volt ugyanis a japán lány, őszinte csodálója lettem a képességeinek, de soha egyetlen percig sem merült fel bennem, hogy nekem is főznöm kéne. Például rendszeresen járok koncertekre is, nagyon tudom csodálni, ha valaki mesterien játszik egy hangszeren, de még sosem gondoltam, hogy nekem is kéne. Makival sem játszottunk egy ligában.

Évek teltek el így, amikor egyszer véletlenül éhesen jöttek hozzám. Ezt a hibát amúgy általában nem követték el. Semmi gond, rendelünk egy pizzát, vágtam ki a tőlem telhető legjobbat. De a csaj lehurrogott. Azt mondta, csinálunk valami vacsorát. Ezen nagyot röhögtem, mondtam neki, hogy szerintem nincs tisztában a háztartásommal. Ő kötötte az ebet a karóhoz, és kizavart a konyhából. Aztán fél óra múlva feltálalt egy kétfogásos vacsorát, konkrétan a semmiből.  Esküszöm, azóta sem értem, hogy csinálta. Jellemző rá is, hogy cselló ide vagy oda, a hivatását végül a kajában találta meg.

Nagy szavak, tudom, de ez a dolog komolyan elgondolkodtatott. Egészen addig ugyanis meg voltam róla győződve, hogy ételt főzni csak úgy lehet, ha az ember konyhája olyan, mint az övé. Teli dolgokkal. Innentől kezdve, ha lehet, még nagyobb csodálója lettem, és elkezdtem főzögetni.

Eleinte csak nagyon kis lépésekkel haladtam. Feljavítottam a zacskós tésztát. A mirelit paellát. Aztán megvettem életem első csirkehúsát, és almás gyömbéres csirkét főztem. Ehetetlen lett. De addigra már mindegy volt, megfertőződtem, elvesztem.

És, hogy miért mondtam el mindezt? Hogy ne sajnáljátok magatoktól a kis lépéseket, minden apróság számít, nem kell egyből wellington bélszínnel indítani. Ha lecseréled a leveskockád bio leveskockára, máris tettél valamit. És csak a dm-ig kellett elmenned érte. Szóval, hajrá.